„Az jelentette a kalandorságot, hogy kitartottunk”
2008-ban készült rádióbeszélgetés a bukarestiségről
Vincze Loránt: Ágoston Hugó. A bukaresti magyar. Ezt azért mondom így, mert amikor a bukaresti magyarokra gondolok, akkor Ágoston Hugót magától értetődően, már elsők között, ebbe a csoportba sorolom, személye fémjelzi a bukaresti magyarokat, leginkább azáltal, hogy a közélet előterében van: a közélet figyelője, részt vesz benne és ír is róla. Kiemelt bukaresti magyar. Hogy érzed magad ebben a szerepkörben? Kialakul az idők folyamán, vagy most érzed igazán magad bukaresti magyarnak, amikor nyugdíjba készülsz?
Ágoston Hugó: Amíg ezt a felvezetést elmondtad, hirtelen rengeteg kép futott át az agyamon, mégis egy szóba kapaszkodnék: azt mondtad, hogy kiemelt magyar. Kiemelt magyarnak akkor éreztem magam először és igazából, amikor kiemeltek vagy kiemeltem saját magamat
a tanári közösségből, amelyben Szászrégenben dolgoztam, és eljöttem Bukarestbe. Nos, azóta nem érzem magam kiemeltnek, sőt, meg kell hogy mondjam, tipikus bukaresti magyarnak sem érzem magam, annak ellenére, hogy 1970-től, harmincnyolc éve itt élek. Nem vagyok bukaresti olyan értelemben, hogy nem sikerült szervesen beépülnöm ebbe a városba, felületes bukaresti életet viszek; nem is itt születtem, tehát eltérően azoktól az igazi bukaresti magyaroktól, akik itt nőttek fel, ebben a környezetben járták ki iskoláikat és alapítottak családot, én tulajdonképpen az a bukaresti vagyok, aki örökös átmeneti helyzetben, örökös vendégségben érzem magam a román fővárosban.
– Hogyan jut eszébe a szászrégeni tanárnak, hogy Bukarestbe költözzön? Valami hívó szó jutott el hozzá?
– Szerencsére nem nekem kellett eszembe jutnia. Már az egyetem padjaiban közölgettem, novellákat írtam, megnyertem a Korunk folyóirat egyik pályázatát az egyetemista kategóriában. Az Utunk levelezési rovatát Huszár Sándor vezette, akivel sokat leveleztünk, ő közölte a novelláimat az Utunkban. Amikor 1970-ben megalakult A Hét című közéleti-kulturális lap, rengeteg fiatal szerkesztő, újságíró költözött Bukarestbe. Így kerültem én is a laphoz, alapító szerkesztőként. Az a lapalapítás a mai napig meghatározó élmény és meghatározó fontosságú esemény az életemben. Olyan volt, mint amikor megalakul egy nagy focicsapat, és az előrelátó kapitány, edző, klubvezető arra gondol, hogy biztosítsa az utánpótlást is. Hatan voltunk huszonhat évesek, 1944-ben született alapítók, persze ismeretlenek, nemigen közöltünk még. Akkor nem volt annyi közlési lehetőség, mint most. Elszórva jelentek meg írásaink. Például Horváth Andor Tordán volt franciatanár, azelőtt ő sem közölt sokat. Az írásaimról megjelent egy-két kritika, de azt nem mondhatnám, hogy ismert voltam. Nekem szerencsém volt annyiban is, hogy A Hét volt az első közéleti-kulturális hetilap Romániában magyar nyelven, amelynek tudományos rovata volt. Fizikát végeztem, tudva erről is, s látva, hogy le tudok írni egy mondatot, Huszár meghívott, így kerültem Bukarestbe.
– Beszéljünk a családi háttérről, a pályaválasztásról, hiszen nem szászrégeni vagy, ehhez a városhoz talán annyi közöd van, hogy szász...
– Hát éppen szász kevésbé, mert az én apám német, hochdeutsch volt, ahogy azt mondani szokták. Düsseldorfi németként a hadigépezet hozta ide, és megszületésem után el is sodorta. Ilyen értelemben valóban érdekesen alakult az életem. Szászrégenbe egyszerűen úgy jutottam, hogy ott volt üres tanári állás. Különben jó hely volt, rangot jelentett odakerülni, amikor választottunk, értelmes munkát lehetett végezni ügyes fiatalokkal. Tehát Szászmedgyesen születtem, az is szász, de a családunk tulajdonképpen marosvásárhelyi, régidőktől fogva, és én is marosvásárhelyinek tartom magam. Rövidesen vissza is költözött a család Marosvásárhelyre. Én Medgyesről jártam ugyan Nagyenyedre középiskolába, egyetemre viszont már Marosvásárhelyről.
– Miért a reál szakot választottad, hiszen a zsurnalisztikával vagy a humán tárgyakkal már kacérkodtál korábban is.
– Úgy utaztam fel Kolozsvárra, hogy a vonaton még nem tudtam, hogy kémiára, matematikára vagy fizikára fogok-e felvételizni. Abban, hogy a fizikára felvételiztem, végül, bevallom, egy kislány is szerepet játszott, aki nagyon megtetszett. Aztán utána már alig találkoztunk. Lehet, hogy ő bejutott kémiára, mert a fizikára nem. Nem bántam meg a választásomat, kiváló tanáraim voltak. Írogatni másod-harmad évtől kezdtem, főleg akkor, amikor látszott, hogy a lehetőség, hogy az egyetemen fizikusként Kolozsváron maradjak, vagy kutatóként folytassam valahol, bezárult. Tudni lehetett, hogy csak a tanári pálya állhat előttem, s akkor természetesen az érdeklődésemnek megfelelően – kulturális mindenevő lévén – egyebekbe is belefogtam, elsősorban nagyon sokat olvastam. Így történt az is, hogy a fizika mellett, ami egyre inkább visszaszorult mint foglalatosság, elkezdtem érdeklődni az írás iránt.
– Milyen közeg volt Kolozsváron a hatvanas években? Hogyan élted meg egyetemistaként?
– Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire szabad közeg volt kezdetben, persze arra a rendszerre globálisan visszagondolva, rengeteg volt a szörnyűség is. De az ember fiatalként ugye szabadnak érzi magát. Nem törődtünk mi semmivel, ez az igazság. Három alapvető dolog volt az életemben: a filmszínház látogatása; az egyetem, természetesen, ahol jól éreztük magunkat, magyar csoport volt, nagyon jó tanárokkal, románok is tanítottak, de a magyar tanárok mind nagyon jók voltak; a harmadik pedig az egyetemi könyvtár volt, és egy olyan helyen, amilyen a kolozsvári egyetemi könyvtár, az ember nem érezheti magát rosszul.
– Valamiféle közéleti megmutatkozásod volt-e akkor? Gondolok az 56-os időszakot követő periódusra, amikor a diákperek, a diáküldözések időszaka lejárt. Volt-e valamiféle szervezkedés akkoriban vagy mindenki elvonult könyvtárba?
– Ez a kérdés engem meghat, ugyanis feltettem – mintha elfelejtettem volna, hogy milyen korban éltünk akkor – Markó Bélának is, amikor interjút készítettem vele, és ő nagyon csodálkozott, hogy én hogy kérdezhetek ilyent. Igaza volt, és most én is csodálkozom... nem tudjátok, hogy mi volt akkor. Akkoriban a szervezeti vagy közéleti életet az jelentette volna, hogy az ember beiratkozik a pártba. Hát ez nem történt meg szerencsére, csak jóval később, A Hétnél, amikor már nagyon muszáj volt. A politika nem is érdekelt, a fizikus nem az a típusú ember... Tojtunk a politikára. A hetvenes évek után jött igazából a bekomorulás, amikor mindenkinek ugyanazt a nótát kellett fújnia. De az egyetemen mi egyáltalán nem törődtünk a politikával, a diákszövetségben ugyan működtem, mert beválasztottak valaminek, de nagyon hamar ki is rúgtak. Engem minden ilyen szervezetből kirúgnak: már a pionírszervezetből is felfüggesztettek büntetésből egy ideig, mert mindenféle butaságot csináltunk a nyakkendővel. A diákszövetségből azért rúgtak ki – bár véleményem szerint nagyon jól tevékenykedtem –, mert nem figyeltem eléggé arra, hogy a diákszövetség lapját terjesszem. Ebbe a lapba nem írtam, csak kiderült, hogy nekem kellett volna felvinnem a harmadik emeletre. Elmulasztottam, s így aztán otthagytam az egészet. Most derűsen nézem, mély nyomot semmiképpen nem hagytak bennem ezek a marhaságok.
– Az egyetem után jött a tanári pálya, ami Szászrégenben kezdődött.
– Nem is voltam én másutt, ’67-ben Szászrégenben, ’70-től A Hétnél, ahol, azt hiszem, folyamatosan én ültem a legtöbbet a szerkesztői székben. 2001-ig voltam A Hét szerkesztője. Az 1977-es földrengésben meghalt az egyik nagyon kedves kollégám, rovatvezetőm, Dankanits Ádám, utána én vettem át a tudományrovat vezetését, ami egy külön történet. Nekem 1989-ben már megvolt az úgynevezett „nagy formulárom”, amivel ki lehetett telepedni Magyarországra, de éppen a lap miatt itt maradtam. Így történt, hogy 1970-től 2001-ig A Hétnél dolgoztam, gyakorlatilag harminc évig folyamatosan.
– Milyen benyomásaid voltak, amikor megjöttél Bukarestbe? Mire emlékszel abból?
– Az elemi érzékelés szintjén két-három dologra. A teljesen más környezetre, a furcsa építészetre, az utcák berendezésére, a nagyvárosi forma miatt, aztán a hangkörnyezetre emlékszem nagyon világosan: az emberek nagyon szaporán és fejhangon beszélnek, hajlamosak úgy hadarni, mintha mindig veszekednének, közben nem veszekednek. Nagyon meg voltam ijedve az elején, hogy egymásnak mennek, aztán többnyire kiderült, hogy a barátságban beszélgettek arról, hogy elmennek közösen meginni egy sört. Élénken emlékszem, augusztusban jöttünk fel, és akkortól októberig próbaszámokat csináltunk, bejárattuk a lapot. Augusztusban emlékszem a fantasztikus melegre, amit azóta sem tudtam igazából megszokni, bár tudomásul venni igen. Valami eszméletlenül meleg volt. Ezek a primér élményeim. Utána egy boldog szigetlét kezdődött, mert A Hét szerkesztősége remek társaság volt. Szoktam is mondani, hogy Szászrégenben, ahol magyarul tanítottam, persze románul is, ahol mégiscsak egy családi és magyar közösségben éltem, ott rengeteget beszéltem románul – nagyon jól tudtam románul gyermekkorom óta –, a tanáriban is a közösség román volt, ehhez képest felkerültem a román fővárosba, és napokig szinte meg sem szólaltam románul, ugyanis a szerkesztőség teljesen kitöltötte a mindennapjainkat. A munka volt az életünk, az egymással való beszélgetések. Rengeteg mindent tanultunk, nagyon okos, nagyon bölcs szerkesztőink voltak: Huszár Sándor, alapító főszerkesztő, Földes László főszerkesztő-helyettes, Baróti Pál irodalmi rovatvezető. Akkor még megvolt a szakmának a céhes jellege, az embernek végig kellett járnia a lépcsőfokokat. Először meg kellett tanulni „mondatul”, utána meg kellett tanulni „lapul”, utána meg kellett tanulni, hogy a világot miként hozza be az ember, azt is meg kellett tanulni, hogy a sajátos kérdéseket a különféle rovatokban hogyan helyezzük el, hogyan egyeztetjük és harmonizáljuk. Fantasztikus iskola volt, de mégiscsak szigetlét alakult ki.
– Egészséges-e ez a szigetlét? Nem múlt el maradéktalanul a bukaresti kis közösségekben, ma is így működnek, ami önmagában lehet, hogy erősíti a csoport kohézióját, de kevés az átjárás a többséggel.
– Így van. Nem tudom, hogy igennel vagy nemmel válaszolhatok-e a kérdésedre, de mindenképpen óhatatlanul alakul így. Ez nem védekezés. Először az tartott bennünket össze, hogy létre kellett hozni egy lapot, amit nem lehetett másként csinálni, csak ha gyakoroltuk, meg hát mi nem ismertünk senkit, vidékiek voltunk. Akkor nem úgy volt, mint most, hogy az ember hazaugrott hétvégeken, vagy akár hóvégeken. Az otthont számomra Marosvásárhely, az édesanyám jelentette, de nagyon ritkán lehetett hazamenni, egyrészt az utazási körülmények miatt, másrészt a lap miatt. Voltak kiszállások, adódtak még külföldi utak is, szívesen emlékszem például arra, hogy cseregyerek voltam Budapesten az Élet és Tudománynál, onnan a srácok jöttek hozzánk, én kísérgettem őket, utána meg én mentem Pestre. Ez egy ragyogó dolog volt. Egészen jó barátságok szövődtek a céhen belül, annál is inkább, mert a szerkesztőségünk a nagy Scânteia Házban, a Sajtóházban szomszédos volt más szerkesztőségekkel. Mi a Contemporanulnak voltunk egyfajta eszmei testvérlapja, de szomszédok voltunk a România Literară szerkesztőségével, működtek más szerkesztőségek a közelben, tehát volt átjárás, voltak egyéni meg csoportos összejárások, barátkozások is. Én legszívesebben Sorin Titelre emlékszem, nagyon nagy író volt, és Virgil Mazilescura, aki nagy költő volt. Mind a kettő meghalt azóta, velük nagyon jól szót értettem, de másokkal is. Nem volt kirekesztés, elkülönülés. Mi egyformák csak a szerkesztőségben voltunk, az is nyilvánvaló, hogy én, aki többé-kevésbé román környezetből jöttem, inkább beleépültem ebbe a társadalomba, mint aki Székelyföldről jött. De volt még egy elem: mi fiatalok kis szerkesztők voltunk, a lap vezetősége természetesebben kommunikált a román társadalommal vagy a román politikával, mert az volt a dolga, a politika pedig eléggé rájuk is volt telepedve. Az, hogy mi önfeledten éltünk és szerkesztettük a lapot, az egy dolog, a lapon azonban a szervek rajta tartották a kezüket, kezdve a párt Központi Bizottságától, el egészen az egyéb társaságokig, amelyeknek házi feladatuk volt ezt tenni.
– Abban az időben, a kommunista rendszerben élni azt jelentette, hogy elfogadni a szabályokat és szinte természetesnek venni az ellenőrzést, a számonkérést. Ez megviselt és a modus vivendit kerested, amit meg is találtál.
– Voltak fokozatok, elsősorban az idő előrehaladtával. A hetvenes évek legeslegeleje, amikor a lap elindult 1970 októberében, még a híres mangaliai Ceauşescu-beszéd után is egy darabig: a fellazulás, a nyitás időszaka volt, jól éreztük magunkat, nem érzékeltünk nagy kényszert. Persze, nem lehetett bármit megírni, de mi ezt tudtuk. Utána az úgynevezett kulturális forradalommal megnehezült a lét, akkor már a cenzúra nemcsak azt mondta meg, hogy mit nem szabad megírni és nemcsak kivett anyagokat a lapból, hanem rá is kényszerítette a vezetőséget arra, amit meg kellett írni. Akkor jöttek azok a borzasztó lapszámok, hogy három-négy oldalon át nem volt más mint Ceauşescuék, ha születésnap vagy valamilyen más esemény adódott. Az rettenetes kor volt. De azért fokozatosan történt a dolog, és az elején, merem állítani, szabadon dolgozhattunk. És volt még valami, ami legalább ennyire fontos: számunkra az idősebb nemzedék, a főszerkesztő, a helyettesek és a rovatvezetők egyfajta szűrőként működtek. Gúnyosan fogalmazva: a párt szava nem hatolt le a mi szintünkig. Nagyon nehéz lett volna nekem olyan anyagot írni a lapba, amit a cenzúra kivesz, mert addig már kivette Kovács András vagy Márki Zoltán vagy másvalaki, mert tudták, hogy ez úgysem megy. Ezek az idős, tapasztalt kollégák azt csinálták, hogy inkább ők írták meg a nehéz témákat, mert sokkal jobban bele tudtak írni a sorok közé olyan dolgokat, amelyeket esetleg mi, ügyetlenül odavetettünk volna és úgyis kiszedte volna a cenzúra. A Hét értelmiségi lapként működött, a sugalmazás, a sejtetés, az olyan megfogalmazás került előtérbe, amibe nem lehetett belekötni, és amiben mégis benne volt a rejtett mondanivaló. Lapunk arról volt híres, hogy egyrészt tartotta a kapcsolatot a közösségével, interaktív volt, olyan fórum-rovatot működtetett, ahol minket lehetett bírálni, akkoriban ez nagyon nem volt szokás, másrészt a lapkészítés műhely jellegű volt. A legjobb munkatársakat vonultatta fel, és ezt csak úgy lehetett csinálni, ha a veszélyes dolgokat a nagyon hozzáértő emberek írták. A „megmondó ember” fogalma nem létezett még.
– Akkoriban az egész romániai magyar sajtó azt próbálta játszani vagy utólag most azt próbálja eladni, hogy megtanította az olvasóját a sorok között olvasni, és akkor az újságírón, meg a lapon múlt, hogy mennyit sikerül áttételesen közölni az olvasójával.
– Így van, kialakult az a fantasztikus érzés és élmény, ami most elképzelhetetlen: cinkosság volt a szerkesztőség és az olvasók között. Ehhez, mint mondtam, természetesen jobban értettek a tapasztalt, írni jobban tudó, idősebb kollégák. Ezért, amikor már rovatvezetőként oda jutottam, hogy a cenzúra kiemelte a szövegeimet, büszke voltam az ilyen esetekre, persze nagyon mérges és ideges is. Hellyel-közzel a fenyegetések miatt még féltünk is. Nekem külön szerencsém volt azzal, hogy a tudományos rovatnál dolgoztam, így nagyon ritkán fordult elő, a saját nevem alatt, azt hiszem, soha, hogy magasztaló cikket írjak géniuszékról. A szegény munkatársainkat odaraktuk, hogy csináljanak olyan jellegű beszámolót, hogy például a kongresszuson mi hangzott el a tudományról, de ezek sokkal ártatlanabb dolgok voltak, mint a politikai rovatokban, ahol keményen vonalasnak kellett lenni.
– Volt egyfajta versengés a kollégák között, hogy ki az, aki több ilyen áttételes üzenetet tud elrejteni, s utána esetleg következett egy lapszám-kiértékelő valamelyik kocsmában, ahol ezeket a „megmondtuk” cikkeket megbeszéltétek?
– Nem történt ez éppen ennyire tömegesen, inkább a rossz lelkiismeret működött, mert nagyon kevés ilyen alkalom adódott. Sokkal gyakoribb volt a rettenetes érzés, amikor megdicsértek egy-egy vonalas cikkért. Amikor csináltunk egy úgynevezett jó lapszámot, amit, ne mondjak neveket, a Központi Bizottságtól valakik megdicsértek, akkor bizony eléggé szégyelltük magunkat.
– Hogyan viszonyultál az ideológiához, a kommunista, majd szocialista eszmékhez?
– Ez bonyolult. Abból eredően, hogy apám német volt és enyhén szólva nem a kommunista oldalon harcolt, kialakult bennem egyfajta politikát, doktrínát kerülő, szociális megközelítés, ami, bevallom, egyre erősödik. Nem azt mondom, hogy amolyan krisztusi baloldaliság ez, hanem mostanra egy tudatosabb baloldali késztetés az igazságosság fogalma, a szabadság fogalma, a társadalmi újraelosztás, a forradalom kérdése körül. Akkor a politikát vagy a politizálás módját kizárólag az határozta meg, hogy az ember miként viszonyul a kommunista párthoz. Viszolyogtunk tőle, természetesen. Amikor muszáj volt, beiratkoztam én is a pártba, azt hiszem, az utolsók között a lapnál, mert különben nem lehetettem, nem maradhattam volna szerkesztő. Akinek családja volt, és ez volt az egyedüli munkalehetősége, mert különben nem lett volna hová menni, annak meg kellett tennie. Amikor 1988 karácsonya után a családom kiment Magyarországra, és engem kirúgtak A Héttől, nyomdai korrektor lettem, mert más munkát nem vállalhattam. Volt egy ilyen családi felelősségem is. Egy szó, mint száz, beiratkoztam, amikor be kellett iratkozni, és utána szerencsére szépen kirúgtak onnan is, tehát a forradalmat szabad emberként, nem párttagként éltem meg.
– Az ideológia tehát tulajdonképpen nem áll tőled távol, csak a rendszer gondoskodott arról, hogy ez az egész ne legyen szimpatikus.
– Nem ugyanaz volt. A kommunizmus eszméje távol állt tőlem, azok az eszmék, amelyeket egyedül üdvözítőként ránk akartak erőszakolni, tehát a kommunizmus mint társadalmi és társadalom-lélektani kísérlet rettenetes volt. Nem azt mondom, hogy nem olvastam érdeklődéssel Marxot, különösen a fiatalkori Marxot, vagy abban az időben a racionalitása és szellemi mozgalmassága miatt akár Lenint. De mint társadalom, mint hatalomtechnika a kommunizmus rettenetes, soha, semmiféle vonzalmat nem éreztem iránta. Pontosabban, amikor elterjedt az eurokommunizmus, azt érdeklődéssel követtem. A francia értelmiséghez, a francia kultúrához állok közelebb: Camus, Sartre, az egész társaság kimondottam baloldali beállítottságú volt, persze, hogy szellemi érdeklődés volt bennem, de mint társadalmi gyakorlatot a kommunizmust gyűlöltük. És különösen gyűlöltük a nacionalista és a velünk rendkívül ellenséges Ceauşescut.
– Mikor érezted először, hogy gyakorlatilag a magyarság ellen is zászlót bont a rendszer és az a vadnacionalizmus amiről beszéltél, személyed ellen és a közösséged ellen szól?
– Lehet, hogy alkati kérdés is, lehet, hogy paranoid alkat vagyok, de jól fogalmaztál: valóban úgy éreztem, hogy személyem ellen szól. A végén lidérces méreteket öltött. Miután Grósz Károllyal megtörtént az aradi találkozó, és nem tudom már, milyen újságírói körökben, lehet a Szabad Európa Rádióban, felmerült az, hogy Grósz Károlyt keményen megzsarolták azzal, hogy bizony még atomfegyver is lehet Ceauşescu kezében, vagy legalábbis megpróbálkozott ezzel a zsarolással, hát ez őrületes rémülettel töltött el bennünket. A két ország viszonyára is gondoltunk. Mi már akkor összejártuk itteni magyar diplomatákkal, akik fantasztikus dolgokat tettek – erről érdemes külön beszélgetni, hogy mit tettek a magyar diplomaták a bukaresti magyar értelmiségért, sokat kockáztatva, túl azon, hogy élelmet és a kisgyerekemnek tejport, meg ilyeneket adtak. Ennél fontosabb volt, hogy elláttak könyvekkel, folyóiratokkal.
– Volt emiatt retorzió is, Alföldi László diplomatával beszélgettünk néhány héttel korábban arról, hogy abban az időszakban bezárták a kolozsvári főkonzulátust, éppen annak okán, hogy sok volt a kapcsolatkeresés a helyi magyar közösséggel. Ezt ti is éreztétek itt?
– Éreztük, de elsősorban az előnyeit éreztük ennek a kapcsolatnak, kellemes volt még a veszélyérzet is, mert hát a követségieknek volt bizonyos fokú diplomáciai védettségük, nekünk volt bizonyos védettségünk abból eredendően, hogy az egészen nyilvánossá váló eseteket nem kezelhették túl durván, lásd Mircea Dinescu disszidenciáját például, vagy említhetném Andrei Pleşu ügyét, akit száműztek, elszigeteltek, de már nem nyírhattak ki. Tehát miután közismertté válik egy ügy, ott már nem nagyon tudnak nagyon sokat ártani. Amikor ezeket a rettenetes torzulásokat láttuk, már szabályszerűen látszott, hogy őrült ez az ember. Cezaromániás és megalomániás, minden volt ez a Ceauşescu, tehát akkor már ijesztővé kezdett válni a dolog.
– Mennyiére érezted veszélyben magadat, a családodat?
– Nem volt veszélyérzetem amiatt, amit írtunk, amit dolgoztunk, nem is lett volna indokolt. Mondtam, hogy rengeteg szűrő működött, még a cenzúra is a végén már inkább megelőzni akarta a nagy bajokat. Voltak epizódok, amikor mondjuk egy sajtóhibát nem lehetett megelőzni tudatosan. Két esetet mondok el, úgy is, mint amitől félni kellett, illetve amire az ember rájátszhatott. Az egyik ártatlan dolog volt, és azt hiszem, hogy végül nem is ment ki, nem jelent meg a lapban, mert az utolsó pillanatban – akkor még ólommal nyomtak, más, nehézkesebb volt a technológia – észrevették. Szóval „Nicolae Ceauşescu elvtárs beszéde” helyett ékezetcserével az jelent (volna) meg, hogy „Nicolae Ceauşescu elvtárs beszedé”. Érdekes hiba lett volna. Viszont a katasztrófa később sajnos bekövetkezett. 1983-ban egy technikai hiba történt, ami természetesen inkább ürügy volt: fordítva, fejjel lefelé jelent meg az oldalon egy kép, valami címerrel (ha a talpán állt volna, akkor sem lehetett volna sokat kivenni belőle). Ezzel az ürüggyel kirúgták a lap főszerkesztőjét, Huszár Sándort, és menesztették vele együtt a főszerkesztő-helyettes Horváth Andort is. Azt traumaként éltük meg, akkor féltünk is, nagyon komolyan elgondolkoztam jómagam is, hogy lehet-e maradni ennél a lapnál. Új főszerkesztő, vonalas főszerkesztő jött, aki becsületére legyen mondva nem szüntette meg a lapot, pedig talán ez volt a pártfeladat. Tehát akkor féltünk, de veszélyérzetünk attól, hogy mit írtunk, mi jelent meg, milyen merészeket mondtunk, nem volt. Azt tudtuk, hogy amikor kocsmában beszélünk, akkor utána kell szorongani egy kicsit, mert biztosan volt valaki a társaságban, akit beszerveztek. De nekünk védettséget jelentett, hogy ilyen lapnál dolgozunk. Nemcsak a kockázat lehetősége és a tévedés lehetősége volt meg számunkra, hanem a védettségé is, hogy A Hét valamilyen módon mégiscsak az establishmentnek volt a lapja, nem a levegőben lógott, és nem magyar ellenzéki lap volt, mert az lehetetlen lett volna. Összejártunk, kluboztunk, bandáztunk, azt tudtuk, hogy mit nem szabad beszélni. Nagyon bizalmas barátok között szidtuk csak erősen a pártfőtitkárt, és mondtuk a meredek, jobbnál jobb vicceket, mert jó viccfelhozatal volt abban az időben.
– A Szekuritátétól nem kellett tartani?
– Inkább azért féltem, hogy be akarnak szervezni. A legrosszabb mozzanat 1986-87-ben történt, jöttek ide, hozzám haza, próbálkoztak. Természetesen nem voltam hajlandó, bár konkrétan nem mondták meg, mit akarnak. De vagy kétszer-háromszor is eljöttek, hogy beszélgetni akarnak. Érdekes, hogyan hárítottam, mert szerintem volt két eredeti megmozdulásom, ami a bukaresti életemet, a rejtett ellenzékiségemet illeti. Úgy szálltak le rólam, hogy elmentem az első kerület párttitkárához. Én tudtam, hogy a Párt és Szeku nem valami jó viszonyban van egymással, és hogy végeredményben – ezt így homályosan fogalmaztam meg magamban – a párt dominál, tehát mégiscsak a párt a főnök. Ezért lenne érdemes most is elővenni elsősorban a pártnak a dokumentumait és megnézni, hogy ki milyen pozícióból mit művelt akkor. A szekusok végül is a munkájukat végezték, persze politikai rendőrség, ocsmány, elítélendő, de az igazi rossz szellemet az ideológia, a nemzeti ideológia, főleg nemzeti kommunista ideológia alapján működő párt jelentette. Tehát én az első kerület párttitkárával elintéztem, hogy ne jöjjenek többet hozzám a szekusok. Egyszerűen bejelentettem a főszerkesztőmnek, hogy én ezt nem tudom kibírni, tegyen valamit. Széttárta a karját, azt mondta, hát ő mit tudjon csinálni. Szerintem tudott volna, csak begyávult. Persze a szerkesztőséghez tartoztak szekusok, a szerkesztőségbe jártak ezredesek, és azoknak a főszerkesztő mindig be kellett hogy számoljon, hogy mi minden történik a szerkesztőségben. Ez után a próbálkozás után, ahogy a román mondja – mi-am luat inima in dinţi –, azaz vettem a bátorságot, és kihallgatást kértem a párttitkártól. Valami Mihai elvtárs volt, korábban sajtós, nagyon egyszerűen elmondtam neki, nézze családos, két gyermekes újságíró vagyok, most már az idegeimmel baj van, ha ezek állandóan zaklatnak. A párttitkár pedig, meglepő módon, intézkedett, és a szekusok többet nem kerestek. Meggyőződésem, hogy nem mindenki rázta le őket, amikor megkörnyékezték... A másik egy nagyon érdekes történet, szívesen mesélem el, meg is írtam a Bukaresti élet, képek című könyvemben. Még az elején történt, hogy egyszer hazafelé menet, egy kicsit vidámabb társaságban énekeltünk az utcán. Nem volt szép dolog, de fiatalok voltunk. A baj az volt, hogy jött egy rendőr, elkérte a személyazonosságimat, és rá néhány napra Huszár Sándor főszerkesztőt behívták a Központi Bizottsághoz: „Figyelj, itt van egy ilyen személy” – mert persze tegezték a főszerkesztőket, jó román szokás szerint. Szóval, hogy vigyázzon, van itt egy szerkesztő, aki a magyar himnuszt énekli Bukarestben az utcán, ki kell rúgni. „Szent Isten – mondja nekem Huszár –, te mit csináltál?” Mondom, mit csináltam, énekeltünk néhányan, valóban jött a zsaru. Mit lehet tenni? Na, kérlek szépen, azt találta ki Huszár, hogy visszament és azt mondta, azt hiszem, egy Enache nevű fontos elvtársnak: „Nézze, ha ez a helyzet, akkor én ezt megteszem, de mégsem hiszem, hogy a himnuszt énekelték”. Azt mondja a párttitkár, hogyhogy, itt van a rendőr jelentése. Erre Huszár: „Rendben van, hozzon ide nekem egy rendőrt, ne azt a rendőrt, aki elkapta őket, bármelyik rendőrt Bukarestből, aki tudja a magyar himnuszt”. Erre az elvtárs tényleg elkezdett gondolkozni, hogy az a rendőr honnan tudhatta, hogy pont a magyar himnuszt éneklik, honnan ismerhette a magyar himnuszt, mert persze magyarul énekeltünk. Így úsztam meg, talán ez volt a legfélelmetesebb élményem, mert ugye a félelemről kérdeztél. Utólag ijedtünk meg, akkor nem. Annak köszönhetően úsztam meg az egészet, hogy Huszár Sándornak volt bátorsága, kiállása és humorérzéke. Egyébként nem is a magyar himnuszt énekeltük, azt énekeltük, hogy „Kossuth Lajos azt üzente...”. Nem tudom, ez mennyit enyhített volna a helyzeten, szerintem a Román Kommunista Párt számára még rosszabb volt.
– Mégis hol szakadt el a fonal, mikor döntöttétek el a családdal, hogy a túlélést, a kivándorlást, az elmenekülést választjátok?
– Nem, ez egyáltalán nem így vetődött fel, az volt a gond, hogy a két fiamnak több műtéte volt már addig, és ismét egy olyan helyzet állt elő, hogy orvosi kezelésre kellett mindkettővel kimennie a volt feleségemnek. Ők 1988 karácsonyán mentek ki. Sejtettem – nem beszéltük meg, már nem volt olyan jó közöttünk a viszony –, hogy nem fognak visszajönni. A feleségem aztán ezt be is jelentette telefonon Budapestről, engem nagyon megviselt, sokáig nem tudtam bemenni a gyerekszobába, annyira hiányoztak. Akkor nem látszott a vége a rendszernek, a helyzet megoldása. A főszerkesztőm közben tolmácsolta a felülről jövő javaslatot, hogy ha elválok a feleségemtől, akkor nem kell elhagynom a szerkesztőséget. Úgy gondolom, az ember szabad bármilyen körülmény között, tehát a sorsdöntő kérdésekben egymaga dönt, és nem a párt javaslatára, bár hallottam eseteket, hogy a párt javaslatára házasodtak össze és váltak el emberek. Természetesen nem váltam el, erre kirúgtak A Héttől és a Pártból, nyomdai korrektor lettem. Ha korábban megbeszéljük, biztosan másként alakul az életünk, és legalább együtt maradt volna a család. A gyermekeim, gyakorlatilag a legérzékenyebb korban, apa nélkül nőttek fel. A történelem ilyen szempontból a családomban ismétli magát, mert én is apa nélkül nőttem fel, nem jó. Most igyekszem a tartozásaimat irányukban pótolni. Sokat gondolkoztam ezen, nagyon foglalkoztatott a kérdés, de visszatérve, nem volt megegyezés, nem mi döntöttünk így, egyfajta történelmi kényszerpályán mozogtunk. Az áttelepülésem ügyében 1989. december 14-ére intéződött el minden formaság, megkaptam azt a nagy formanyomtatványt, ami az utolsó lépcsőfokot jelenti a végleges kitelepedés előtt, december 17-én adtam el a tévémet, a bútoraimat már korábban. Azóta gyakorlatilag üres a lakás. Valami ide kötött, elsősorban a munkám, A Hét, de az is, hogy most már könnyebb a kommunikálás, könnyebb a családdal gyakran beszélgetni és viszonylag gyakran tudok Budapestre menni és együtt lenni velük.
– De ha nem lett volna a december végi fordulat, akkor mentél volna?
– Igen, biztosan, minden készen állt, már a könyveimet kezdtük csomagolni. Nagy részüket átmenekítettem volna.
– Mi volt az, amit gyökereiben át kellett szervezned az életedben az 1989-es fordulat után?
– ’89 után a sajtós élet, a magánélet, a mindennapi élet minden dimenziójában gyökeresen megváltozott. Élmény maradt és történelmi reveláció, hogy milyen óriási példányszámokban jelentek meg a lapok. Nagyon sokáig négy-öt lap járt nekem naponta, ötven tonnányi újság ment át a lakásomon különböző időkben összeadva. A kezdet kezdetétől megvolt nekem a România liberă és az Adevărul teljes kollekciója. Maga a forradalom eléggé cikis volt, nemzetőrök az utcán, az álterroristák, az ál-sorozatlövések... Megy az ember az utcán, és hallja, hogy a szomszédban valakit combon lőnek egy mellékutcából. Mit csináljon, gyorsabban menjen vagy lassabban? Kalandos volt maga a forradalom, az utána következő időszak pedig kalandos volt más szempontból.
– A korábban virágnyelven közlő újságíróból hogyan lett megmondóember?
– Attól függ, hogy ezt kire érted. Én magamat nem tartom megmondóembernek, de azt mindenkinek fontosnak tartom elmondani, hogy traumaként érhetett sokakat az, hogy míg korábban fogalmazással, sejtetéssel, sugalmazással lehetett a mondanivalót belevinni szövegekbe, utána már nem volt szükség ilyesmire, közvetlenül ki lehetett mondani. Ez sok szempontból, azt hiszem, nemcsak stilárisan, hanem eszmeileg is szegényítette az újságírást, viszont ugyanakkor természetesen alkalmassá tette arra, hogy helyesen, célratörően ragadja meg a jelenségek lényegét. Sokaknak, el tudom képzelni, ez bizonyos szempontból a karrier végét jelentette, ugyanakkor felszabadultak – most nem a szó jó értelmében mondom – olyan késztetések, hogy a formára, a megfogalmazásra, az eszmei gondosságra fittyet hányva, elég legyen immár pusztán odalökni a szöveget. Ezért nem szeretem a megmondóember szerepét, még a fogalmat sem, mert megmondó ember mindenki, akkor már inkább elhiszem azt, amit az utca embere mond, mint amit a sajtó embere. Az utca embere ugyanis azt mondja meg, ami őt elevenen égeti, a másik meg arról mond véleményt, amihez esetleg neki nincsen semmi köze.
– Sok lapnál megfordultál ’89 után, korábban évtizedekig egy helyben maradtál. Volt alkalmad pótolni tizenhét év alatt.
– Van egy vásárhelyi vicc, volt iskolatársak beszélgetnek. Azt meséli A, hogy az egyik iskolatársuk Grönladon van, farkaskutya húzta szánon megy jegesmedve-vadászatra, a másik a szavannában kutat, a harmadik a dzsungelben felfedező. És, kérdi B, mi van Pistivel? A válasza: "– Ó, Pisti az egy rettenetes kalandor, harminc éve könyvelő az Imatexnél." Bizonyos szempontból az jelentette a valódi kalandorságot, hogy kitartottunk, és egy lapnál működtünk, de ezt a helyzet hozta. A sajtóéletnek nem volt dinamikája. Utána pedig, ami adódott, sokszor kényszer szülte helyzet volt. Megalapítottuk a Krónika című lapot Stanik Istvánnal és néhányadmagunkkal. Erről azt mondanám el, hogy szép volt, érdekes kaland, nem rajtunk múlt, és én sajnálom, hogy más irányulást vett a Krónika, de ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség arra, amit most lefed. Én adtam a nevét is, szép emlékek fűznek hozzá, jó volt együtt dolgozni a srácokkal, főszerkesztő-helyettesként. Utána Bukarestbe tértem vissza, az Új Magyar Szóhoz, amelynek a létrehozásához alapító főszerkesztőként szintén volt közöm, miután átvettük a Romániai Magyar Szó szerepét és részben az infrastruktúráját.
– Az Erdélyi Riport hetilapnak is mindvégig írtál, talán ott folytattad azt, ami A Héttel abbamaradt, a tudományos rovat.
– Többé-kevésbé. Erre is nagy szeretettel gondolok mindig, lehetőségem volt a Riportban hetente teljes oldalas publicisztika rovatot megjelentetni, ami azért nem semmi, minden újságírónak álma lehet az ilyesmi, kedves társaság, közel áll hozzám. Ott belső tag nem voltam, főmunkatárs vagyok.
– És egy kicsit rádióztál is. A beszélgetésünk apropója, hogy a rádióból nyugdíjba készülsz. A rádióval úgy kerültél kapcsolatba először, hogy bekerültél a Rádió igazgatótanácsába, majd a magyar szerkesztőség mellett publicistaként dolgoztál. Mi következik? Nyugalmas nyugdíjas évek?
– Azt hiszem, kétszínűség és szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy akárhol voltam, mindig azt néztem, hogy mi a munkám, abból a szempontból, arról az oldalról közelítettem meg, hogy mit tudok tenni, mit tudok dolgozni. A rádióhoz valóban úgy kerültem, ahogy mondtad. Azt hiszem, és ezt a hallgatóközönség, az olvasóközönség, a mi magyar közösségünk általában – a mi hibánkból – sajnos kevéssé tudja, hogy milyen rendkívül fontos munkáról van szó, túl azon, hogy döntéseket hozunk költségvetésről, műsorrácsról és hasonlókról. Gondoljunk arra, hogy a közrádió az ország legnagyobb médiaintézménye, rengeteg a magyar vonatkozás, sok a magyar szerkesztőség. A különböző sajtótermékek összehasonlításában mi egy kicsit el vagyunk maradva: közösségünk tudatában a sajtó általában az írott sajtót jelenti, az újságíró társadalom egy része számára is az írott sajtó az első. Szerintem ennek meg kell változnia, ez az egyensúly felborult. Én a lehetőséget kerestem abban is, hogy bizonyos késztetések folytán a rádióhoz mentem át (ez óhatatlanul nagyon rövid idő volt), most pedig, hogy nyugdíjba vonultam a rádiótól, elmondhatom, hogy nem bántam meg, annyira nem, hogy a jegyzetelést, meg a műsorban való részvételt, ha lehet, és a szerkesztőség úgy látja, akkor folytatnám is.
– Hol fogsz tovább élni? Budapesten, ahol a család van, otthon Marosvásárhelyen vagy itthon Bukarestben?
– Nagyon jó kérdés, az igazán jó kérdések azok, amelyeket nem lehet könnyen megválaszolni. Gondolkodom ezen, valószínűleg addig, amíg a lakásomat Bukarestben nem tudom rendezni, mind a három helyen, de szabadabban, mint eddig. A laphoz való bedolgozás az anyagok beküldése is könnyebb az új információtechnológiával, de alapjában véve, azt hiszem, hogy mégiscsak Marosvásárhelyen telepedek meg végleg, és nagyon valószínű, hogy ott élem le idős napjaimat.
Megjelent Vincze Lorántnak a bukaresti magyar adásban sugárzott Életeink című rádióinterjú-sorozatát tartalmazó kötetben: Magyar Bukarest, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2013. Az interjú 2008-ban készült.
![Corpo-Mente - Encell [Live at Improve Tone Studios, 2015]](https://m.blog.hu/ag/agostonline/image/.external/.thumbs/c5fc1681691fa1a4d3a3bc4f65206dd4_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
